Így farsang táján az egyik osztálytársammal eszünkbe jutott a jól ismert Á B C D, rajtam kezdé... c. dalocska, és észrevettük, hogy nincs benne az összes betű az ábécéből, ugyanis úgy lett volna logikus. Így hát rászántuk magunkat és kipótoltuk a dalocska hiányzó részeit. A dalt most egészében láthatjátok. Néhol talán tizenkét karikásra sikeredett, úgyhogy 12 éven aluliaknak csak szülői felügyelet mellet ajánljuk! A dalt most egészében láthatjátok.   

Á, bé, cé, dé, rajtam kezdé

Á, bé, cé, dé, rajtam kezdé.

A nagy eszességet,

A nagy bölcsességet,

Á, bé, cé, dé, rajtam kezdé.

E, ef, gé, há, sokat igyá'.

Szád ki ne száradjon,

Jó kedved maradjon,

E, ef, gé, há, sokat igyá'

Í, jé, ká, el, ne menj még el.

Maradj itt mulatni,

Együtt vigadozni.

Í, jé, ká, el, ne menj még el.

És még az em, nem feledem.

Csendesen megjegyzem,

Bevallom kedveltem.

Védelmezem, s felemelem.

En, ó, pé, kú, a nagy torkú.

Mind megissza a bort,

Vígan rúgja a port.

En, ó, pé, kú, a nagy torkú.

Er, es, té, ú, hízlalt borjú.

Menjünk és vágjuk le,

Hozd a kést izibe.

Er, es, té, ú, hízlalt borjú.

Iksz, ipszilon, most ne sírjon!

Sőt inkább vigadjon,

Búnak utat adjon.

Iksz, ipszilon, most ne sírjon!

Végül a zé, rajta végzé.

Vége lett, megírtuk,

Jól ki is pótóltuk.

Végül a zé, rajta végzé.

Ezt a verset 2015-ben írtam egy irodalom szorgalmi feladatnak, ahol a feladat az volt, hogy egy beköszöntőt kell írni egy lovagnak a lovagi tornájára, az apródjaként. Talán ez volt az az első vers, amivel elkezdődött a költészet felé való érdeklődésem. Ekkor még hatodikos voltam, és néhol meg is látszik a versen, de szándékosan nem szerettem volna rajta javítani, mert akkor így láttam jónak :)

Magyaró Csanád

Kérem szépen nézzék meg ezt a daliát,

Akinek adhatnak bármilyen paripát,

Ő megszégyeníti párbalytársát,

Cserébe megkapja tőle szép hátasát.

Nem esett meg vele világ életében,

Hogy csillagot látott volna feje tetejében.

Sőt még fél kézzel is legyőzi társát,

A király meg néki díszes koszorút ád.

Látják majd nemesi tartását, járását,

A dicső királynak megkaphatná trónját.

Lovagi rangjait páncélján viseli,

Van tizenkét lányka, aki őt kedveli.

Ő csak annak veszi el fehér kendőjét,

Akinek tartása ugyanúgy meseszép.

Akkor ám boldogok lesznek ők egymással,

Mint a réti fű egy karcsú virággal.

De hát akkor most már térjünk a lényegre,

Igyunk pártfogoltunk dicső erejére.

Reméljük megnyeri lovagunk a csatát.

Kinek neve nem más, mint Magyaró Csanád.

Lova fehér csődör, páncélos a teste,

Nincs a világon szebb ló, futásban se gyenge.

Hát még ha vágtázik, megnyer minden versenyt,

Egy ló se tudja leverni, leverni versenyben.

Te gondolkodtál már azon, hogy van-e ilyen személy az életedben? Ez a vers erről a személyről szól. Sorolhattam volna még, mert ez csak a töredéke annak, ami Ő valójában, de azt nem biztos, hogy mindenki szívesen órák hosszat ülve végigolvasná.  Én boldog vagyok, mert tudom hogy van és nem csak nekem, neked is ott van valami az életedben, csak lehet, hogy nem vetted még észre. Ha keresed megtalálod, és ha zörgetsz. ajtót nyit neked...

Van valaki...

Van valaki, aki veled van.

Sosem leszel magadban.

Van valaki, aki lát téged.

Fogja a kezed, harcol érted.

Van valaki, aki melletted áll.

Ellenségeiddel szembeszáll.

Van valaki, aki örül neked.

Menj és élvezd az életet!

Van valaki, aki látja a gondod.

Ne csinálj ezért magadból bolondot!

Van valaki, aki tudja mit teszel.

Megbocsájtani képes, ha érdekel.

Van valaki, aki együtt örül veled.

Büszke rád, és megjegyzi a sikered.

Van valaki, aki megvigasztal.

Ölelésében marasztal.

Van valaki, aki létezik.

Bár ezt sokan kérdezik.

Van valaki, aki gyermekeként szeret.

Ezért kaptál tőle egy esélyt, az életet.

A zongora is mint bármilyen hangszer az érzésekhez, hangulathoz igazodó eszköz. Az ember saját magát tudja kifejezni vele, legyen akár szomorú, avagy boldog. Szavakat tud helyettesíteni, megmozgatja az ember fantáziáját az ő lágy, vagy olykor durva hangzataival. Ez a vers egy zongoráról szól, ami még leharcolt állapotban is nagy értékeket hordoz magában, és az idegen, ez a fiú az, aki ezt felismeri. Elsőre talán kacatnak, semmirekellő holminak tűnhet, de ha jobban megismerjük, meglátjuk a szépségét. Az életben is vannak hasonló helyzetek, csak a sietségben sokszor nem jutunk el odáig, hogy megismerjük, hanem csak a külső alapján ítélkezünk...

Feketén-Fehéren

Billentyűk sora, húrok sorfala

Áll feketén-fehéren magányban egymaga,

Maga a régi, hamis zongora.

Hatalmas lepel nehezedik rajta, de senki se hallja,

Hogy sír fájdalmában ő maga,

Maga az elfeledett zongora.

Régen nem volt szebb' világon, az volt ám a leányálom!

Csak csillogott, villogott az arany a pedálon.

Ahogyan a koncerten, ugyanúgy a bálon.

De ebből csak egy emlék lett, s a szobában csak melléklet.

Az eddig büszke kottatartó most fáradtan lebiggyedt.

A hangverseny célba ért, mindenki elernyedt.

Akkor belépett egy idegen, s lehúzta a leplet félénken, gyengéden,

Ujjait az első billentyűre rakván följajdult a zongora csendesen.

Minden húr megfeszült, s várt figyelmesen.

Mikor az első akkord felhangzott, a szoba faláról büszkén visszhangzott.

A fiú megörült, már nem gondolkozott.

A zongora egy csoda, máig sem változott.

Megadjuk a kellő szeretetet és odafigyelést a hozzánk közel álló embereknek? Ez a vers egy fiúról szól, aki csak az utolsó pillanatban veszi észre, hogy akit szeret, többé már nem láthatja. Néha mi is így vagyunk... Amikor ráeszmélünk mi is, mennyi szeretetre lenne szüksége az embereknek körülöttünk, már késő... Használjuk ki az időt szeretteinkkel, amíg nem késő. Mutassuk meg számukra, mennyire fontosak nekünk és adjunk hálát, hogy ott vannak velünk mindig, bármi történjék is.

A pillanatnak élni

Felidézni egy emlék boldog pillanatát.

Nem csinálni semmit, csak érezni illatát.

Megáll az idő, nem kattan az óra.

Tisztelettel, csöndben megemlékezek róla.

Sosem feledem el... egy őszi este volt,

A nap lenyugodott, már nálunk csend honolt.

De a csendet megtörte a lépések zaja,

És egyre feljebb hatolt kis lépcsőházunkba.

Édesanyám szemében nyugodtságot láttam,

Ennek ellenére én félve álldogáltam.

Nem találtam helyemet, ahogy nőtt a hangzavar.

Ha rágondolok most is teljesen felkavar...

Kopogtatás nélkül, ajtóstul berontottak.

Én kérdőn eléjük álltam, de gyomorszájon rúgtak.

Anyám nevét kiáltották, de ő csak némán ült.

Arcon vágták kétszer, de szeme meg se rezdült.

Láttam, ahogy haját húzzák és cibálják,

S székéből anyámat a földre letaszítják.

Elkeseredve küzdött három emberrel,

De ők csak ütötték, vágták nem törődve semmivel.

Miután látták, hogy már nincs sok élet benne,

Gúnyolódva elfutottak, nem láttam, hogy merre.

Rögtön odabújtam, átöleltem csókoltam.

Utolsó szava ez volt: Szeretlek fiam!

Ez az a két szó, mi talpra segített,

Ez miből a testem erőt merített.

Egy utolsó mosoly, pár könnycsepp az arcomon,

Édesanyám emlékét feledni nem fogom.

Ezt a verset egy pályázatra írtam, és méltónak találom, hogy evvel kezdődjön az oldal. úgy tervezem, hogy vegyesen fogom kirakni a régebbi és a friss verseimet. A pályázat címe: Szülőföld volt, és pontozták a formai kötöttséget, úgyhogy ha figyelmesen olvasod, lehet, hogy észreveszel valami érdekeset ;)

Az én szülőföldem

Magyarország Szépe, Városok Városa,

Te vagy nekem bölcsőm, menjek én bárhova.

Te vagy a napfénytől ragyogó városom,

Máshoz hasonlítni’ tégedet nem tudom.

Alföldnek rónáján terül el e város,

Szegednek hívják őt, s területe bájos.

Kis utcák, iskola emléket őriznek,

Melyet talán én sem, csak a hely őriz meg.

Gyönyörű városok... nekem ez a legszebb

Minden magyar város, s kis falucska mellett.

Történetemet csak ő tudja mesélni:

Hogyan jöttem ide, s lett belőlem férfi.

A Szőke-Tisza partján, ahol én születtem,

Szerető családra, testvérekre leltem.

Mások vagyunk hatan, csak egyben egyezünk,

Mindannyian ebben: Szegeden élhetünk.

Rengeteg barátot Szegedről szereztem,

S fiatalságomban itt keresztelkedtem.

Misére családdal mindig együtt jártunk,

Az oviba mással együtt bújócskáztunk.

Országunk papírján Budapest főváros,

De szívemnek papírján Szeged a fő város.

Bárki mondhat bármit, szívem ide húzza,

S biztos vagyok abban, nem változik soha.

Régen elöntötte, árvíz pusztította.

De szögedi ember soha föl nem adta.

Mindig fölállt aztán, ha egyszer elbukott,

Bár ha magának már semmit sem mondhatott.

Számos ember élt itt, de aztán elhagyta,

De ősim’ itt élnek ezerkétszáz óta.

Én vagyok a sarja a Biczók családnak,

S ezért büszke fia, apámnak, s anyámnak.

Ágbogas családfánk nagy része itten él,

De erről nem csak én, Szeged is így mesél.

Ezért hát Szegedhez annyira kötődöm,

Mások mit gondolnak, azzal nem törődöm.

Gátolni nem tudhat semmi sem ellened,

Bárhová is megyek, s az én utam merre megy.

Hálás vagyok neked, hogy itt nevelkedhettem.

Te vagy én egyetlen, drága szülőföldem.