Ezt a verset 2015-ben írtam egy irodalom szorgalmi feladatnak, ahol a feladat az volt, hogy egy beköszöntőt kell írni egy lovagnak a lovagi tornájára, az apródjaként. Talán ez volt az az első vers, amivel elkezdődött a költészet felé való érdeklődésem. Ekkor még hatodikos voltam, és néhol meg is látszik a versen, de szándékosan nem szerettem volna rajta javítani, mert akkor így láttam jónak :)

Magyaró Csanád

Kérem szépen nézzék meg ezt a daliát,

Akinek adhatnak bármilyen paripát,

Ő megszégyeníti párbalytársát,

Cserébe megkapja tőle szép hátasát.

Nem esett meg vele világ életében,

Hogy csillagot látott volna feje tetejében.

Sőt még fél kézzel is legyőzi társát,

A király meg néki díszes koszorút ád.

Látják majd nemesi tartását, járását,

A dicső királynak megkaphatná trónját.

Lovagi rangjait páncélján viseli,

Van tizenkét lányka, aki őt kedveli.

Ő csak annak veszi el fehér kendőjét,

Akinek tartása ugyanúgy meseszép.

Akkor ám boldogok lesznek ők egymással,

Mint a réti fű egy karcsú virággal.

De hát akkor most már térjünk a lényegre,

Igyunk pártfogoltunk dicső erejére.

Reméljük megnyeri lovagunk a csatát.

Kinek neve nem más, mint Magyaró Csanád.

Lova fehér csődör, páncélos a teste,

Nincs a világon szebb ló, futásban se gyenge.

Hát még ha vágtázik, megnyer minden versenyt,

Egy ló se tudja leverni, leverni versenyben.