A zongora is mint bármilyen hangszer az érzésekhez, hangulathoz igazodó eszköz. Az ember saját magát tudja kifejezni vele, legyen akár szomorú, avagy boldog. Szavakat tud helyettesíteni, megmozgatja az ember fantáziáját az ő lágy, vagy olykor durva hangzataival. Ez a vers egy zongoráról szól, ami még leharcolt állapotban is nagy értékeket hordoz magában, és az idegen, ez a fiú az, aki ezt felismeri. Elsőre talán kacatnak, semmirekellő holminak tűnhet, de ha jobban megismerjük, meglátjuk a szépségét. Az életben is vannak hasonló helyzetek, csak a sietségben sokszor nem jutunk el odáig, hogy megismerjük, hanem csak a külső alapján ítélkezünk...

Feketén-Fehéren

Billentyűk sora, húrok sorfala

Áll feketén-fehéren magányban egymaga,

Maga a régi, hamis zongora.

Hatalmas lepel nehezedik rajta, de senki se hallja,

Hogy sír fájdalmában ő maga,

Maga az elfeledett zongora.

Régen nem volt szebb' világon, az volt ám a leányálom!

Csak csillogott, villogott az arany a pedálon.

Ahogyan a koncerten, ugyanúgy a bálon.

De ebből csak egy emlék lett, s a szobában csak melléklet.

Az eddig büszke kottatartó most fáradtan lebiggyedt.

A hangverseny célba ért, mindenki elernyedt.

Akkor belépett egy idegen, s lehúzta a leplet félénken, gyengéden,

Ujjait az első billentyűre rakván följajdult a zongora csendesen.

Minden húr megfeszült, s várt figyelmesen.

Mikor az első akkord felhangzott, a szoba faláról büszkén visszhangzott.

A fiú megörült, már nem gondolkozott.

A zongora egy csoda, máig sem változott.