Megadjuk a kellő szeretetet és odafigyelést a hozzánk közel álló embereknek? Ez a vers egy fiúról szól, aki csak az utolsó pillanatban veszi észre, hogy akit szeret, többé már nem láthatja. Néha mi is így vagyunk... Amikor ráeszmélünk mi is, mennyi szeretetre lenne szüksége az embereknek körülöttünk, már késő... Használjuk ki az időt szeretteinkkel, amíg nem késő. Mutassuk meg számukra, mennyire fontosak nekünk és adjunk hálát, hogy ott vannak velünk mindig, bármi történjék is.

A pillanatnak élni

Felidézni egy emlék boldog pillanatát.

Nem csinálni semmit, csak érezni illatát.

Megáll az idő, nem kattan az óra.

Tisztelettel, csöndben megemlékezek róla.

Sosem feledem el... egy őszi este volt,

A nap lenyugodott, már nálunk csend honolt.

De a csendet megtörte a lépések zaja,

És egyre feljebb hatolt kis lépcsőházunkba.

Édesanyám szemében nyugodtságot láttam,

Ennek ellenére én félve álldogáltam.

Nem találtam helyemet, ahogy nőtt a hangzavar.

Ha rágondolok most is teljesen felkavar...

Kopogtatás nélkül, ajtóstul berontottak.

Én kérdőn eléjük álltam, de gyomorszájon rúgtak.

Anyám nevét kiáltották, de ő csak némán ült.

Arcon vágták kétszer, de szeme meg se rezdült.

Láttam, ahogy haját húzzák és cibálják,

S székéből anyámat a földre letaszítják.

Elkeseredve küzdött három emberrel,

De ők csak ütötték, vágták nem törődve semmivel.

Miután látták, hogy már nincs sok élet benne,

Gúnyolódva elfutottak, nem láttam, hogy merre.

Rögtön odabújtam, átöleltem csókoltam.

Utolsó szava ez volt: Szeretlek fiam!

Ez az a két szó, mi talpra segített,

Ez miből a testem erőt merített.

Egy utolsó mosoly, pár könnycsepp az arcomon,

Édesanyám emlékét feledni nem fogom.