Ezzel a versemmel szeretnék megemlékezni a március 15-i magyar ifjak bátorságáról és vitézségéről.

Gondoljunk rájuk a mai napon!

Kendőbe kötve

Vége van mindennek végre valahára,
Vége lett életnek millió szikrája.
Elnémult a színtér, a földön füsttenger.
A porba tér vissza milliónyi ember.

Mi volt az az eszme, amely ezt okozta,
S ki lesz majd a tettes, ki ezt helyrehozza?
Kérdés kérdés hátán, válaszok még sehol,
Nincs is, ki kérdezzen, csak némaság honol.

Az ég kékjét a vér vörösre festette,
A fű zöldjét a tűz sötétre perzselte.
A viharnak vége, borzalmas a látvány.
A hullák zsarnoka halált hozó járvány.

Túlélő nem maradt pár bajnokon kívül,
Akik botorkálva végét viszik hírül.
Végét viszik hírül a szabadságharcnak,
Végét a csatának, hírét a kudarcnak.

Bandukolnak lassan, egymást felsegítve,
Lelkükben még mindig harctól felhevülve.
Nem látják a végét útjuknak a honba,
Csak arra vágynak már: haza, nyugalomba.

Arcuk tiszta piszok, nem látnak a sártól,
Már sírni sem tudnak telve a bánattól.
Sebesültek, gyengék, ép végtagjuk sincsen,
Már csak azt kívánják: minél messzebb innen!

Vége van mindennek végre valahára,
Elérik a hazát bizton` nemsokára.
"Jönnek már! Itt vannak!" - jelentik az őrsök:
A kendőbe kötött forradalmi hősök.